Ináncs krónikája LETÖLTÉS

      Egy település „születésnapjának” azt az évet szokták tartani, melyben először említik nevét írásos forrásokban. Ennél korábbi időpontra akkor gondolhatunk, ha tárgyi emlékek erre utalnak. Sajnos Ináncs területén a kora középkorra vonatkozó régészeti feltárások nem voltak, ezért kénytelenek vagyunk elfogadni az első írásos dokumentum keletkezésének időpontját, melyben a község neve szerepel. Ha ezt vesszük alapul, napra pontosan meghatározhatjuk a falu korát, ugyanis ismert az oklevél kiadásának ideje: 1271. május 11. Az adománylevélben a falu neve „Inanch” formában jelent meg. Mielőtt a történelmével kezdenénk el foglalkozni, vizsgáljuk meg mit jelent, honnan ered a falu neve.

A középkorban általánosan elterjedt szokás volt, hogy egy falut a tulajdonosáról, alapítójáról, vagy egy ott élő jelentős személyről neveztek el. Ez községünk esetében is így igaz, hiszen erre írásos dokumentum is utal. Egy 1283-ban kiadott oklevélben szerepel Johannes I(na)nch neve, amikor a rokon Zovárd – nembeliek osztozkodnak meg az örökös nélkül elhalt Thanch fia Fülöp és Mortun fia Lőrinc birtokain. 1310-ben Iwanch(!) fia János fia Miklós követelte Felináncsot – a mai Hernádszentandrást – Forrai Aladártól. Inanch nevűek tehát itt birtokkal rendelkeztek, és a falu névadói lettek. Maga az Ináncs szó a török ynanc szóból ered, jelentése: hit, bizalom. Az „inanc beg” pedig: bizalmi bég. Mint személynév nem ritka, a perzsák történetében is szerepel egy Inanz Hazib nevű hadvezér. Az Árpád-kori török eredetű személynevek közé tartozik tehát Ináncs is. A falu korábbi történetéről nem tudunk. Él egy olyan hagyomány, mely szerint a tatárjárás idején az elpusztult Borsfalváról az emberek Felsődobszára és a mai Ináncs területére vonultak. Ez a legenda azonban tényekkel nem támasztható alá, sőt azok inkább ellene szólnak. Nagyon könnyen elképzelhető, hogy községünket, csak a tatárjárás után alapították. Ennek alátámasztásához Abaúj történetét kell megvizsgálnunk.

A honfoglalás idején és az Árpád-korban nem lehetett sűrűn lakott terület. Katonailag minden bizonnyal megszállták honfoglaló őseink, de tömeges idetelepülés nem következett be. Ezt bizonyítja az is, hogy nagyon kevés törzsnevet találunk ezen a területen, másrészt a régészeti leletek is ritkák. A megye nagy része a királyé volt, ebből adományozott jelentős területeket az Abáknak, akik a megye legnagyobb birtokosai, s egyben névadói is lettek. A történeti hagyomány szerint királlyá lett ősük, Aba Sámuel építette Abaújvárt, a vármegye székhelyét. Aba Sámuel ugyan az 1044-es ménfői csatában meghalt, az Abák itteni hatalma azonban nem rendült meg. 1046-ban a Lengyelországból hazahívott Endre és Levente Abaújvárnál találkozott a pogánylázadást vezető Vatával. Kálmán és lázadó öccse harcában ismét szerepel vármegyénk központja. 1106-ban Álmos lengyel csapatokkal elfoglalja, de az ellene vonuló Kálmán előtt meghódol, aki megbocsát neki, és békét kötnek. A XI-XII. század fordulóján 10 német telepesfalut alapítanak, tőlünk nem messze, például Vizsolyt, Felsődobszát. Még ekkor is kevés a település a vármegyében. Abaújvárt 1242-ben említik, mint olyan várat, amelyet a tatárok még nem foglaltak el. A megye többi részét a tatárok feldúlták, az itt élők számára azonban menedéket jelentettek az erdők, ami szintén a benépesültség alacsony fokára utal. A pusztítás azonban így sem kímélte a lakosságot, ekkor pusztult el a mai Hernádbűd és Gibárt között található Gata falu is.

A tatárjárás után telepítéshullám vette kezdetét, s így a XIII. századra mintegy 250 település volt a vármegye területén. Ezek többségének pontos kora nem ismert, a már említett régészeti kutatások hiánya miatt. A XIII. században Abaúj különválik Hevestől és Sárostól, de a nemesi vármegye gyűléseit még hosszú ideig együtt tartják. Történelmi ismereteink alapján kijelenthetjük, hogy a tatárjárást követő betelepítés hívhatta életre Ináncsot is. Addig, amíg régészeti bizonyítékok nem cáfolják, nagy valószínűséggel állítható, hogy alapításának ideje a tatárjárás és 1271 közé tehető. 1271. május 11-én V. István Magyarország uralkodója adománylevelet ad ki. Ebben Miklós országbírónak és somogyi ispánnak adományozza még Miklósnak szerémi ispánsága és István ifjabb királysága idején, s azóta is tett hű szolgálataiért és az e miatt szenvedett károkért a Hernád vize mellett fekvő Forró, valamint Ináncs, Heves és Jolsva birtokokat a hozzájuk tartozó falvakkal és Murány várral. Az adományozás oka az István és apja, IV. Béla közötti harcokban keresendő. IV. Béla és Mária tizenkilenc évi házassága és féltucatnyi leánygyermek után első fiúként 1239-ben született meg István. A fiú születését hírül hozó udvari embert gazdag birtokkal jutalmazta a király, pénzt osztott a nép között, fiát az első uralkodónk emlékére Istvánnak kereszteltette. 1246-ban, alig hétévesen, már királyként és Szlavónia hercegeként említik. Ez arra utal, hogy már ezt megelőzően megkoronázták, de tényleges hatalmat Szlavóniában ekkor nem gyakorolt. Inkább arról lehet szó, hogy IV. Béla így nyilatkoztatta ki, hogy Istvánt tekinti trónja örökösének, másrészt az is valószínűsíthető, hogy döntését egyes előkelők kezdeményezésére tette. A gyermek István királyi címe és területi hatalommal való felruházása az urak számára tekintélyük és jövedelmük növelésének lehetőségét hordozta magában. Az olyannyira várt örökös nem váltotta be IV. Béla reményeit. Alig tölti be a tizennyolcadik évét, megszerzi az erdélyi hercegséget. Maga István is elismeri, hogy fegyveresen kellett apjától kikényszerítenie az országon belüli különkormányzat jogát. Erdély birtoklása azonban nem elégítette ki, 1262-re megszerezte az ország Dunától keletre eső részét. Külön pénzt veretett, saját nádora volt, önálló külpolitikát folytatott. Az 1264-1265 között vívott harcok az ő sikerét hozták, sikerült megszilárdítania hatalmát az általa birtokolt országrészen. Mindkét király igyekezett a befolyásos urakat birtokadományozásokkal magához csalogatni, ami végső soron a királyi hatalom gyengüléséhez vezetett. IV. Béla halála után, 1270 tavaszán fia akadálytalanul vette át a hatalmat. Az elhunyt király hívei közül számosan Csehországba menekültek. István rövid uralkodása alatt korábbi híveit megjutalmazta, feltételezhetően ellenségei birtokaiból elégítve ki őket. A nevezetes oklevél, melyet István 1271-ben ad ki, és melyben Ináncs neve elsőként szerepel, erre mutat példát. Egyes források szerint Ináncs az egységes Újvár megyében királyi, vagyis várbirtok volt. Ezek a falvak szolgáltak a királyi várak fenntartására. Forró, Devecser, Fancsal és még több falu kerül említésre Inánccsal együtt. A falu a XIII. században a tornai uradalom részét képezte. Torna vármegye is ezekben az időkben kezd feltűnni az okiratokban. Állítólag a tatárjárás után IV. Béla az itt élőket különböző kedvezményekben részesítette, mivel a vesztes muhi csata utáni menekülésében segítséget nyújtottak neki. Az uralkodó később is szívesen időzött itt.

A tornai uradalomnak és központjának Torna várának birtokosa a Tornai család volt. Ez az ősrégi kihalt nemzetség és a belőle kivált Szalonnai Szini Jósafői Tekes családok a XV. század elejéig Torna vármegye felét birtokolták. A XIII. században négy testvér alkotta a családot. A legidősebb Tekus volt, az ő utódai terjesztették tovább a nemzetséget. Ez a Tekus Komárom megye, majd 1249 és 1270 között Sáros megye főispánja volt. Testvérei is tovább gyarapították a család birtokait. Az 1271-ben kiadott oklevél nem a családjuknak adja a birtokot – köztük Ináncsot-, inkább tőlük veszi el. Ezt bizonyítja az, hogy a Tornai családnak nem volt Miklós nevű tagja ebben a korban, márpedig az adománylevél őt említi. Ugyancsak erre utal az 1273-as év eseménye, amikor a három fiútestvér: István, ekkor a királyi szekeresek főnöke, beregi és pataki főispán, László sárosi főispán és Dénes mester, a király IV. László elé járultak, hogy ősi javaikat, melyeket az elhunyt V. István elvett tőlük és másoknak adományozott, visszakérjék. A király ezt nekik, az özvegy anyakirályné Erzsébet kérésére vissza is adta.

Ináncs a Tornai családé

        1271-ben tehát Ináncsot Miklós országbíró kapta meg, de már 1273-ban visszakerült a Tornai család birtokába, és ott is maradt annak kihalásáig. A korábbiakban már említett 1283-as oklevélben bukkanunk legközelebb Ináncs nyomára. Itt azonban nem a mai Ináncsról van szó, hanem „Inanch iuxta Hernad” néven Hernádszentandrásról. A XIII. században ugyanis a falu két részből állt, Olynanch volt a mai Ináncs, míg Felynanch a jelenlegi Hernádszentandrás. Mégis említést érdemel ez az oklevél, hiszen ekkor még e terület is községünk részét képezte. Ináncs Hernád mentén fekvő része a Zovárd nemzetség birtokában volt. 1283-ban Thanch fia Fülöp és Mortun fia Lőrinc birtokain, mivel örökösük nem volt, a rokon Zovárd nembeliek osztoztak meg. Bucho és Inanch fiai kaptak 1 részt, míg Miklós, Benedek, Budun és Apa fiaié lett a birtokok 3-e. Akkoriban nem számított ritkaságnak, ha egy falu több birtokos kezén volt.

1310-ben Iwanch (!) fia János fia Miklós követelte Forrai Aladártól Felináncsot, amit a rokonai: Miklós, Péter és a Zoward testvérek, Lőrinc mester és Cadycha adtak el Aladárnak. Még ugyanebben az évben Zovárd nembeli János fia Miklós Felináncs Hernád felé eső felét egy malommal rokonának, Lőrinc fia Istvánnak adta cserébe Maga faluért és 20 M(?)-ért. 1331-ben a Zovárd nembeli Aprod István fia Péter birtoka. Felynanch további története 1329-ben válik el a mai Ináncsétól, ekkortól egyházának védőszentjéről Szentandrásnak nevezik. Ami a fentiekből még érdekesnek tűnik, hogy a Zovárd nemzetséghez tartozó Inanch, aki falunk névadója lehet, birtokkal a mai Hernádszentandrás területén rendelkezett, míg a jelenlegi Ináncs a Tornai családé volt. Az Anjou-ház uralkodása alatt a család valószínűleg háborítatlanul birtokolhatta a falut, hiszen már a korai időkben jól döntöttek és Károly Róbert pártjára állottak a trónöröklési és a kiskirályok elleni harcban. Egy 1327-ben tett végrendelet szintén számos érdekességet tartogat, rövid tartalma a következő: Az egri káptalan előtt Lőrinc Forrow-i alesperes, valamint Miklós a Byd-i, Miklós az Inanch-i, Beke a szentandrási, Egyed a Chobad-i és Benedek a Kyniz-i egyházak papjai jelentik, hogy eleget téve a Csanád egri püspök levelében foglaltaknak, tanúul mentek a Laad-i Domokos fia: Donch Dobza falujába Donch feleségének, Canto Miklós leányának: Anych nemes asszonynak a végrendelkezéséhez. A rajtuk kívül megjelent számos más tanú – köztük Benedek Dobza-i pap – előtt a beteg asszony a férjére és annak örököseire hagyta hitbérét és jegyajándékát, továbbá felszabadította szolganőjét és annak lányát. Az oklevélből kiderül, hogy 1327-ben Ináncsnak önálló temploma van, a papját Miklósnak hívták. Felsorolja még a környező egyházainak lelkészeit is (Bűd, Szentandrás, Csobád, Kinízs, Dobsza). Már az 1329 előtti elválásra utal az, hogy a szentandrási pap (Beke) is külön kerül említésre. Forró jelentősebb egyházi székhelynek számít, hiszen itt alesperes működik.

A vatikáni levéltárban fennmaradt összeírás szerint 1332-ben Ináncs 15 garas pápai tizedet fizetett. A község nagyságára utal, hogy Szentandrás 18, Forró 36 garast. A következő bejegyzés 1334-ből való, ekkor 4, 1335-ben szintén 4 garast fizet. A kisebb értéket a történészek azzal magyarázzák, hogy csak az első féléves adóról van szó, jelölni így szokták: 1334 I. A birtokaikat 1273-ban visszakapó testvérek közül István emelkedett a legmagasabbra, 1284-ben nádor volt. Öt gyermeke közül Roland és István megosztoztak unokatestvérükkel, László sárosi főispán fiával, Jánossal az ősi javakon. Az osztályra bocsátás után István utódait Szinieknek, Szalonnaiaknak és jósafői Tekeseknek nevezték. A Tornai nevet János vette fel, neki jutott a nemzetségi osztályban többek között Torna, Rakaca, Encs és Ináncs is. János az Árpád-ház kihalását követően Károly Róbert pártjára állt, részt vett Esztergom ostromában is, ahol életét hű szolgája a Hanva nemzetségből származó Albert mentette meg. Fiai közül Miklós 1331-1360-ig egri püspök volt, a fennmaradó adatok szigorú, rideg, önző férfiként jellemzik. Másik fia László 1357-ben I. (Nagy) Lajos királytól birtokot kap, azzal a kiváltsággal, hogy azon várakat emelhet. A Tornaiak az Anjou uralkodók hűséges alattvalói voltak, birtokaikat megőrizték, sőt gyarapították. A család utolsó tagja, a fentebb említett László unokája János 1406-ban halt meg. Emlékét egy sírkő őrzi az általa építtetett tornai templomban. A sírkő felirata: „Hic jacet Turne Janus, obiit Anno 1406. Ann. 52.” Az ő halálával a Tornai család kihalt.

Új földesurak birtokában

        Miután 1406-ban a Tornai család kihalt, a gazdátlan birtokok a királyra szálltak. Zsigmond azonban nem sokáig tartotta birtokában, hanem 1409-ben elcserélte. Erről az 1409. március 11-én kiadott oklevele tanúskodik. E szerint Ezdege-i Pál horvát-dalmát-szlavón bán és Berench-i Gergely fia István királyi sumpmus dispensator Kőkapronca várat Zsigmond kérésére rendelkezésére bocsátják, mivel királyi jövedelmét növelni óhajtván, azt a maga számára hasznosnak ítélte. A király megkapta a vár mellé még a somogyi vámot is. Ez a Somogyi vámszedő hely volt, ma Somodi néven Szepsitől nyugatra található. Zsigmond ezdegei Besenyő Pálnak és berencsi Sáfár Istvánnak ezekért a javakért cserébe a tornai uradalmat adta. Ehhez tartozott a tornai vár és város, Udvarnok, Aj, Lucska, Barka, két Ujfalu, Szájbülése, Rákó, Kápolna, Hermanvágása, Berczefölde, Megyes, Szentjakab, Ujfalu, Debréte, Viszló, Rakacza, Köbli, Szentistván, Pamlény, Encs és Ináncs. Ináncs a felsorolásban, mint újvármegyei falu kerül említésre. A megadományozottak megkapták még azt a kedvezményt is, hogy ezektől a településektől kamarahasznát sem szedhettek a királyi adószedők. Besenyő Pál 1396 óta Horvát- Szlavón- Dalmátország bánja volt. Az 1409-es adománylevélben a király felsorolja a bán érdemeit, s feldicséri, hogy Nikápolynál hősiesen harcolt a király védelmében, majd a Durazzói László ellen folyt küzdelmekben résztvevén, fogságba esett, melyből szabadulván ismét forgatta ellenük fegyverét és meg is sebesült. Az adományozott birtokba 1410-ben iktatta be az egri káptalan. 1436-ban halt meg, s mivel egyetlen fia: Miklós, még apja életében elhunyt, családjuk kihalt. Besenyő Pál halála után az egész tornai uradalom berencsi Sáfár Istvánra maradt. Ő a Tornai nevet vette fel és az utódaiban még egy évszázadig fenntartotta. István 1439-ben Torna vármegyének főispánja volt. Két fia maradt: Vid, aki korán meghalhatott és Szilveszter, ki 1444-ben szintén főispán volt.

A XV. század közepe a magyar történelem zűrzavaros időszaka volt. Hunyadi János kormányzóként kemény küzdelmeket folytatott, hogy megtörje a hatalmaskodó főurakat. Az anarchia felszámolása érdekében tett próbálkozásai azonban nem hoztak teljes sikert. A földesurak hatalmaskodásai nem szűntek meg, a közbiztonság továbbra is rossz volt. 1450-ben a fentebb említett Szilveszter vizsgálatot kért olnódi Czudar Jakab ellen, aki familiárisaival az ő ináncsi, encsi és mérai birtokaira rontott, innen néhány jobbágyát és minden barmát elhajtotta. Tudjuk, hogy falunkban már az Árpád-korban is volt templom. 1424-ben emeltek egy új templomot, ami inkább csak egy kápolna lehetett a Kis-Hernád partján. Az 1450-es dúlást azonban nem kerülte el, Czudar Jakab ajtaját betörette és onnan minden elvihetőt elvitetett. Olnódi Czudar Jakab 1447-ben még mint főispán kerül említésre. Ha a földesurak nem hadakoztak, további károkat okoztak az itt garázdálkodó csehek. A husziták Felvidéken legismertebb és legnagyobb hatalmú hadvezére Giskra volt. Zsigmond fogadta zsoldjába és a Felvidéken birtokot adományozott neki. Halála után lánya, Erzsébet királyné hálából, hogy Giskra mellé állt I. Ulászlóval szemben felvidéki kapitánnyá nevezte ki, megbízta a Szepesség és a bányavárosok megszállásával. Hunyadi Jánosnak sem sikerült végleg legyőzni őket, sőt a trónra lépő V. László megerősítette Giskrát pozíciójában. Később maga is megpróbált fellépni ellenük, de sikertelenül. A husziták tovább rabolták, sarcolták az ország északi részét. 1453-ban a jászói prépost egyetértésével fosztották ki a tornai várat és pusztították el többi birtokait, a házakat, templomokat sem kímélve. Felvidéki uralmukat Hunyadi Mátyás szorítja korlátok közé. Giskrával 1462-ben megegyezést köt, az engedetleneket pedig fegyverrel kényszeríti engedelmességre.

1467-ben a Tornai család egyik tagja Osvald esik hűtlenségbe, ezért Mátyás király „nótázza”, vagyis megfosztja birtokától. Így elveszítette Ináncs fele részét, másik fele azonban még testvérének Benedeknek a birtokában maradt. A koronára szállt Ináncs fele részét Gechei György és testvére János, Sebestyén fiai kapták meg. Ezen birtokukba 1467-ben iktatták be őket. A Tornai család további sorsáról nem sokat tudunk. Osvald 1469-ben és 1470-ben is birtokokat zálogosított el, a család szerencsecsillaga leáldozóban volt. Utolsó említésük 1493-ból való, de uradalmaik ekkor már jórészt mások birtokában vannak. Az Ináncs fele részét megszerző Gechei család a XV. században az uralkodók bizalmát élvezhette, bizonyíték erre, hogy 1433-ban, amikor Zsigmondot Rómában császárrá koronázzák, 400 fős kíséretében ott találjuk Gechei Györgyöt is. Az 1477-es évben Gechei György a garázdálkodó csehek miatt Devecser, Szentandrás, Ináncs, Bukolcz, Hilyó helységeken és a nyavalyádi pusztán zálogosít el birtokokat. A zálogba vevő nem más volt, mint felesége Abádi Borbála, aki 330 „tiszta, igaz, jó súlyú” magyar aranyat adott értük. A falu más részére Buzlai Miklós nyer adományt. Buzlai Miklós 1480-ban és 1484-ben is Abaúj vármegye alispánja volt. Ináncs mellett Encs, Csány, Szaka helységek, Szina mezőváros is az övé lett. Miklós fia Balázs más birtokukról a Buzlai de Enyicke nevet viselte, ezért szokták egyes források az Enyickei családot is, mint birtokost említeni, itt azonban ugyanarról a Buzlai ágról van szó. Balázsnak fia nem született, csak leánya, akinek 1497-es halálával a család kihalt. Mint a felsoroltakból jól látható a XV. században több birtokos kezén megfordult a falu, sőt sok esetben egyszerre többek is birtokoltak belőle részeket. A főurak egymás elleni háborúi, az uralkodó Hunyadi Mátyás elleni lázadások, a Felvidéken fosztogató csehek a falvak népének életét bizonyára alaposan megkeserítették. A tornai uradalmat az 1476-os évben Beckenschlager János esztergomi érsek és rokona, domoszlai Schop Henrik 10 000 forintért eladják a hatalmas Szapolyai Imrének és feleségének pelsőci Bebek Orsolyának. A Szapolyaiak 1487-ben már Ináncson is földesurak. A történelemből jól ismert Szapolyai családról van itt szó. Szapolyai Imre már Hunyadi János alatt részt vett a törökök és a husziták elleni háborúkban. Megkapta Késmárk várát, a királyi kincstartóságot is elnyerte. Bosznia, Horvátország, Szlavónia bánságát is őrá bízta Mátyás király. Ezért kapta a szepesi örökös grófságot is. 1465 után a királlyal szembe került, ezért az valamennyi méltóságától megfosztotta. Erdélyben és a Szepességben is szervezte Mátyás ellenzékét, később azonban kegyelmet kért és kapott a királytól. 1475-ben, amikor a király a török ellen vonult őt tette meg kormányzóvá, 1485-ben pedig nádorrá is megválasztották. 1487-ben halt meg Pápán. A fentiekből jól érzékelhető, milyen nagy befolyással rendelkező család birtokába került falunk. Szapolyai Imre testvérének Istvánnak – aki Ausztria helytartója, Magyarország nádora is volt – a fia lett 1526-ban I. János néven az ország királya. Szapolyai Imre halála után felesége révén a Bebek család kezébe kerül a tornai uradalom. A Mátyás halálát követő trónviszály során a Szapolyai család azonnal cserbenhagyta Corvin János herceget és Ulászló mellé állt. A magyar trónra három igénylő is akadt, köztük Ulászló öccse Albert az, aki 1490-ben, 1492-ben és 1497-ben is betör az országba észak felől és Abaúj egy részét is megszállja. Uralma azonban egyik alkalommal sem bizonyul tartósnak, de serege az itt élőknek sok szenvedést okozott…

/A fenti írás dr. Nagy László – Ináncs község krónikája című jegyzetéből való, ha részletesebben szeretne olvasni településünk történetéről, töltse le a jegyzetet innen!/   >>LETÖLTÉS<<